03.rész- "Te vagy a pap lánya?"

Sziasztok! Hú, bocsi a kihagyás miatt, csak nagyon sok mindent kell csinálnom mostanában! Köszönöm a 11 feliratkozót és a kommenteket!
Kérek akik itt vannak hagyjanak maguk után kommenteket, és pipákat!
Puszi, Fannirr




Reggel mikor megszólalt az ébresztőórám a szemem reflexszerűen pattant ki. Levegőért kapkodtam és azt vettem észre, hogy teljesen bekuporodtam a a takaróm alá, fogalmam sincs, hogy mit álmodhattam(mert nem rémlik semmi), de valószínű, hogy nem volt valami kedves álom. Kipattantam az ágyamból és bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam majd fogat mostam. Hajamat begöndörítettem és feldobtam az arcomra egy kis alap sminket. Majd felkaptam a tegnap este kikészített ruhadarabokat. Lesiettem a konyhába ahol apa már az asztalnál ült és az aznapi napilapot olvasta, mellette George várta a pirítóst.

- Carl drágám! Nem is említetted, hogy Lillian Scooterék visszaköltöztek Hellenwoodba. - kiabálta anya a konyhából. Hellenwood, Bradstick melletti kis település, sokkal kisebb mint Bradstick, így Hellenwood legtöbb lakósának valami köze van Bradstick-hez. A legtöbbjük itt dolgozik és a diákok a mi giminkbe járnak. 

- Kellett volna mondjam? - kérdezte apa kis éllel a hangjában.

- Csak gondoltam meghívhatnánk őket a holnap esti  vacsorára, nem árthat nekik egy kis társasági élet. - mondta anya óvatosan miközben letette a pirítósokat. 

- Jonathan halála után világosan a tudtunkra adták, hogy nem kérnek semmiféle segítségből. Azt hiszem elég nyilvánvaló volt. - mondta apa ingerülten. Meglepődtem hangnemén. Habár nem tudtam, hogy miről beszélnek, de annyival tisztában voltam, hogy apa felkínált segítségét visszautasította ez az illető. Ami különös ebben az egészben, hogy apa a megbocsájtás híve így elképedve vette észre, hogy visszautasítja a lehetőséget. 

- Carl, meghívtam őt és a fiait vacsorára. - mondta anya lassan adagolva. Apa kicsit fancsali képet vágott majd bólintott. Gondolom rájött, hogy mindenkinek jár még egy esély. Vagy valami ehhez hasonló.
- Elvigyelek titeket? -kérdezi anya a örökké való csendet megtörve.
- Igen! - vágom rá gyorsan mielőtt meggondolná magát, mert igen ez így szokott lenni.
- Akkor gyerünk, gyerünk! - mosolygott.
Felkaptam a fekete táskámat és levettem a fogasról a őszi kiskabátomat. Anya kiállt a kocsival és elvitt minket. De mielőtt kiszálltam volna szólt, hogy még mondani akart valamit.
- Lillian Scooter említette, hogy a fiai ide járnak Wernell-be, és arra gondoltam, hogy talán barátkozhatnál velük vagy esetleg csak beszélgethetnél. Nem lehet nekik könnyű. - nem tudtam, hogy anya miről beszél, hogy miért nem lehet nekik könnyű, de nem is kérdeztem meg - Ha jól tudom, az idősebb fiú két évvel, a fiatalabb egy évvel idősebb nálad. Feltételezem valamelyikükkel évfolyamtársak vagytok. - mosolygott könyörgően.
Nem tudtam, hogy erre mit mondhatnék. Lett volna egy tippem, hogy melyik fiú az évfolyamtársam, de remélem nincs igazam.
- Meglátom mit tehet az ügy érdekében. - mondtam hivatalosan és szalutáltam egyet. Azt hiszem, hogy nem sikeredett olyan humorosra mint gondoltam. Még sok gyakorlás vár a komikus pályakezdésemhez.
- Köszönöm. - mosolygott anya elégedetten - Na most menj!
Ez kedves volt, a saját anyám elüldöz.
Lassan sétáltam fel a lépcsőkön miközben azon morfondíroztam, hogy vajon mennyire lenne egy tízes skálán cinkes ha odamennék az új fiúkhoz, hogy:
"Helló! Az anyám mondta, hogy ismerünk titeket, és azt mondta barátkozzak veletek! Szóval megeszünk egy sütit?"
Ohh, igen de még mennyire, hogy gáz. Így elvetettem ezt az ötletet és inkább másra összpontosítottam. Mondjuk arra, hogy Sarah pár centire tőlem egy számomra ismeretlen sráccal beszélget. A szekrényünk előtt. Az én szekrényem előtt. Aminek nekidőlt a srác.
- Öhm, bocsi ha zavarok. Csak a könyvem.. tudod bent van a szekrényemben. - dadogtam
- Szia Beth!- lelkesedett be Sarah - Ő itt Brady Scooter. - szóval igazam volt - Évfolyamtársunk! - vigyorgott rám perverzen, egy kacsintás közepette.
- Jaj, te vagy az a lány aki mellett irodalom ülök és leöntöttelek kávéval? - nézett rám a fiú.
- Attól tartok. - intettem bénán.
- Bocsi még egyszer! - mondta és elállt a szekrényemtől.
- Semmi baj.
Ezzel befejeztem a beszélgetést és kinyitottam a szekrényemet. Kivettem a biosz könyvet és becsaptam a szekrényem ajtaját.
- Brad! - hallottam egy hangot a hátunk mögül amire ösztönösen hátrakaptam a fejem. Valószínű, hogy "Brad" testvére lehetett.Fekete bőrdzsekit viselt egy fekete szűkített farmernadrággal és egy bakanccsal. Jól nézett ki, de nem az a fajta lány vagyok aki elájul egy fiú megjelenése miatt. - Szóval, mi lenne ha nem alsós csajszikat pesztrálnál hanem mondjuk ideadnád a kulcsokat? - kérdezte lealacsonyítóan.
- Már megbocsájts, de tizenegyedikesek vagyunk! - húzta ki magát Sarah. Vicces, hogy neki csak ennyi esett le abból, hogy mit mondott a srác. Ez van ha nincs tág látóköröd. Na, jó ez egoistán hangzott.
- Oooké, akkor tizenegyedikes lányokkal trécselnél? - javította ki magát.
- Lényegében vele vagyunk egyidősek szóval nem értem gondolatmeneted. - szólaltam fel az orrom alatt dörmögve.
- Hogy mondod? - nézett rám furcsán mosolyogva
- A pesztrálás általában fiatalabb egyéneknél fordul elő, de mivel évfolyamtársak vagyunk nem titulálható annak. - mondtam okoskodóan.
- Ahogy mondja! - kiáltott fel Sarah.
- Dan Scooter. - nyújotta kezét.
- Beth Croug. - ráztam vele kezet.
- Te vagy a pap lánya, igaz?-kérdezte gúnyosan. Ami nagyon nem tetszett.
- A "pap lánya", tudod ez nagyon lealanyosítóan hangzott. - fintorogtam.
- Annak szántam. - mondta gúnyosan mosolyogva, majd elsietett egy kulccsal a kezében.
- Ő, tudod néha nagyon furcsa. - mondta Brad.
- De állati helyes! - mondta Sarah halkan, de nem elég halkan, hogy ne halljuk meg. Hát oké.
- Fura, nagyon fura.- mondtam sóhajtva. 

02.rész- "Bizonyítsd be"

Sziasztok! Köszönöm a 8 feliratkozót és az előző részhez érkezett kommenteket/pipákat. De kaptam egy 'nem tetszik'-et is, aki rányomott nyugodtan írja le, hogy mi nem tetszik, mert tényleg érdekel a kritika! :) Szóval itt az új rész. :)

Puszi, Fannirr

A buszon ülve olyan méreg fortyogott bennem, hogy azt le sem tudnám írni szavakkal. De mivel a balett nem egy indulatos tánc fajta így le kellett nyugtatnom magam. A telefonomon kezdtem el játszani, de ezt is egyhamar meguntam. Majd a következő megállónál felszállt Cameron, az egyik hip-hop táncos, egy épülettel mellettünk van a próbatermük. Fejemet gyorsan kaptam el róla, nehogy észrevegyen, de késő. Mondanom sem kell, hogy hip-hop táncoshoz méltóan viselkedett. Trágár szavakat használ, és már a megjelenéséről is virít, hogy egy faragatlan srác. Lenézi a balettosokat, mert azt hiszi, hogy mi nézzük le őket. Hol ott erről szó nincs, legalábbis az én részemről. Részben kialakult ellene egy kis ellenszenv, de erről csak ő tehet. Ahányszor találkozunk szembesít vele, hogy mennyire szánalmas kis életem van, hogy mennyire elvagyok szeparálva a külvilágtól és, hogy mennyire nem tudom mi az a szórakozás, és ahányszor meglát valami nyálas becenévvel szólít meg. Pfuj. 

- Szia. - mosolygott rám fáradtan. Semmi gúny nem volt a köszönésében, ezen meg is lepődtem. 

- Szia. - intettem majd felé fordultam, ő pedig a mellettem lévő üres helyre nézett.

- Megvolt már a déli ima? - kérdezte gúnyosan, majd leült volna mellém, de még tette előtt leraktam a táskámat oda.

- Foglalt. - mondtam, majd a lehető legcinikusabb mosolyt vettem fel az arcomra.

- Egyből gondoltam. - mondta majd felkapta a táskámat és helyett foglalt, ölében a táskámmal.

- Mondd, nem vagy te egy kicsit pofátlan? - kérdeztem idegesen, miközben a táskámért küzdöttem. Amit ő persze minél távolabb rakott tőlem, ezzel elérte, hogy már a combján támaszkodtam. 

- Nem vagyok pofátlan. - vigyorgott az arcomba. 

- Cameron, kérlek add vissza a táskámat. - mondtam nyugodtan.

- Tudod csodálom benned a türelmességed, a helyedben én már rég felpofoztam volna magam. - mondta mosolyogva és a táskámat az ölembe ejtette.

- Nem vagyok az erőszak híve. -mondtam idegesen, és a táskámban kezdtem el kutakodni.

- Miért is lenne a nagy és Szent Elizabeth Crough az erőszak híve? - röhögött fel gúnyosan, kezdtem egy kicsit kellemetlenül érezni magam a társaságában. Egyrészt mert utálom, ha azzal gúnyolódnak, hogy vallásos vagyok. A másik pedig kezdett idegesíteni, hogy mindegy egyes mondatomból gúnyt űz. Csak nem tetszően megráztam a fejem és befordultam az ablak felé, ezzel a "beszélgetést" lezárva.  

Pár perc múlva meg is érkeztünk a Színház melletti kis buszmegállóba Camron előre ment én pedig hátul szálltam le a buszról. 

Gyorsabbra vettem lépteimet mivel már csak 4 percem volt beérnem, és ez alatt át is kellett öltöznöm. Miss.Marcellai utálja a késést, úgy gondolja, hogy egy hölgy sosem késik sehonnan, mert a fő erénye egy nőknek, hogy a tökéletességre és a kifogástalanságra való törekedés. Pár másodperc múlva már az óriási épület voltam, bementem és egyedül csoszogtam végig a lány öltöző felé ahol megtalálható a szekrényem, nagyon nagyon gyorsan átöltöztem a halvány rózsaszín dresszemet és krémszínű leggingsemet vettem fel, majd felkaptam azt agyontáncolt próbára való balettcipőmet. Hajamat copfba fogtam és gyors léptekben siettem a terem felé. A többiek már ott voltak, de Miss.Marcellai még nem, így kisebb kő esett le a szívemről. Odaléptem Leila-hoz és közösen kezdtünk el nyújtani. Szerencsére a mi csoportunk csak lányoknak van előírva, így egy fiú sem fordulhat meg próbánkon. Kissé kínos lenne előttük próbálni, és nyújtani, már így is feszengve érzem magam néha a többi lány kifejlettsége miatt. A következő pillanatban tanárnők lépett be a terembe, mint mindig pontosan. Kezében egy mappa volt, amiben mindig a kottát tartotta. Átnyújtotta Janette-nek a lányának aki pár évvel lehetett nálam idősebb ő a zongoristánk. Az ő kottájára szoktunk gyakorolni. 

- Jó napot hölgyek! Remélem kellő képen nyújtották ki a mai nap fáradalmait, így már el is kezdhetjük a jövőhét utáni fellépésre való gyakorlást. De először vegyük át újra az alapokat! - mondta és ezzel a mondatával már tudtuk is, hogy mit kell csinálnunk. 

Pár pirouette és plié után elkezdtük az egészet egyben próbálni. Egy kisebb színdarabot fogunk előadni a helyi színházban ahova legtöbben az idősebbek járnak, meg persze a előadásban szereplők rokonai. 

- Egy,két, há.és egy két há, Elizabeth forgás jön! - rivallt rám tanárnő amikor forgás helyett egy jeté-t csináltam. 

Ez után minden simán ment, a másfél órás próba egy kicsit megterhelő volt így lihegve indultam az öltöző felé, ahol átvettem az utcai ruhámat.Így tél fele kezd egy kicsit kezdett sötétedni, így eluralkodott rajtam a sötétség fóbiám. Kikaptam az öltözőszekrényemből egy vastagabb kötött pulcsi(mindig van nálam egy) elindultam a kijárat felé. Lassan megfontolt lépteket tettem a buszmegálló felé. Egyre gyorsabbra vettem lépteimet mivel lépteken hallottam a hátam mögül, egyre gyorsabbakat, nem néztem hátra csak gyorsabban mentem. A buszmegállóhoz értem és kifújtam a levegőt ám ekkor valaki befogta a számat. Eluralkodott rajtam a pánik és eszméletlen módon kezdtem el hadonászni, de mikor meghallottam, hogy a hátam mögött lévő személy kuncogni kezdett abba hagytam a kalimpálást. Kezét levette számról és maga elé fordított. Ki más lett volna ott mint Cameron Crudy. A mókamester.

- Te vadbarom! Hogy lehetsz ilyen szemét? - kiabáltam rá, miközben a mellkasát ütögettem. 

- Jól van, nyugi. - röhögött.

- Nem sok kell hozzá, hogy most elkezdjek sírni a hülye humorod miatt. - mondtam neki már nyugodtan.

- Egy percen belül több trágár szó, mit hozok ki belőled? - vigyorgott rám.

- Kezd elegem lenni abból, hogy folytonos hobbiddá vállt a csesztetésem. 

- De élvezed. - mosolygott rám, és leült a padra.

- Nem, kifejezetten irritál amit csinálsz. - mondtam..

- Nem mered bevallani magadnak, hogy élvezed. Gyáva vagy. - vigyorgott rám majd az arcomhoz nyúlt.

- Nem vagyok gyáva. - mondtam és kezét ellöktem az arcomtól. 

- De gyáva vagy. - röhögött, majd derekamnál fogva maga elé húzott. 

- Nem vagyok az. Engedj el. - próbáltam letuszkolni a kezét a derekamaról. 

- Bizonyítsd be. - mondta és felállt velem szemben. 

- Nem kell neked semmit bebizonyítanom. - mondtam zavartan. 

- Biztos? - kérdezte majd egyre közelebb hajolt hozzám, olyan közel, hogy szinte már összeért a szánk, de  szám előtt megállt, ahogy a buszmegálló előtt is a busz. Elvette kezét a derekamról és távolodott, majd vigyorogva a busz felé vette az irányt. 

Ez több volt, mint furcsa. 

01. rész - "Kávé"

Itt is lenne az első rész! Köszönöm szépen a 6 feliratkozót, illetve a kommenteket amit a prológusnál hagytatok! rettentő jól esik, hogy már ennyi feliratkozó van! Remélem ez csak gyarapodni fog!

Puszi, Fannirr

Kémián Miss.Chase feleltetett. Mindössze öten feleltek, a többiek pedig addig feladatokat oldottak meg a munkafüzetben. Én is próbáltam volna ezt tenni, de mivel Sarah mellett ülök, ez nem megvalósítható. Néha csodálkozom, hogy-hogy nem fárad el tízpercnyi hadarás után. Csak monda-mondja és mondja. Se levegő, mindet egy szuszra. Mivel én nem a beszédkészségemről lennék híres ezért általában csak bólogatok. Mint most is csak hallgattam és próbáltam a feladatra koncentrálni.

- Sarah! Kérlek lassíts, talán nem ártana neked is egy kicsit ismételni. - mondtam neki mire ő elfintorodott - Megfog buktatni ha így haladsz. - csóváltam a fejem. Sokszor szerintem engem jobban érdekeltek a jegyei mint őt. Ő úgymond a 'mának él', de én nem szeretem a véletlenekre bízni magam, így teszem amit kell. Tanulok, táncolok, adakozok, felolvasok. Egy átlagos napom az imáról, iskoláról, táncról, tanulásról majd ismét ima és vacsorai áldásról szólt. Sokak szerint unalmas, de egy idő után hozzászoksz. Hozzászoksz ahhoz, hogy a lelkész lányként, nincs nagyon társasági életed, nincs lazulósabb tinédzser korszakod és bulizós hétvégék. Nincs kimaradás tizenegy óráig. Nem mintha számomra ez annyira fontos lenne, de látom a különbséget az én és a többiek világa között. Ezért is nevezem magamat és Georgeot, társadalmilag kirekesztettnek.
- Beth, még csak december van, félévig még megválthatom a világot! - kiáltotta győzedelmesen.
- Ugye feleslegesen töröm magam a győzködéseden? - kérdeztem elfojtott mosollyal.
- Beth, te sosem töröd magad felesleges, legfeljebb nem túl eredményesen. - mondta kis iróniával a hangjában, mire elmosolyodtam.
Az óra többi részében Sarah tovább folytatta a mondanivalóját miszerint, a két új diák nem e Földről származnak. Szerinte 'atomcsúcsan' helyesek. Hogy én mit gondolok? Valóban helyesek. Érdekes, hogy a legtöbb ember egy pillantás után eltudja dönteni, hogy az illető mennyire szimpatikus. Hát én nem ilyen vagyok, és ez lehet, hogy rossz tulajdonság. Általában megfontolt vagyok ilyen téren. Először jól kiismerem a adott illetőt és utána vonom le a következtetést, hogy van-e esélye. Persze apa mindig azt hajkurássza, hogy mindenkinek esélyt kell adni, de tudom, hogy ezt nem a fiú kategóriában érti.
Kémia után, jött az angol ahol  leckezáró dolgozatot írtunk, majd ezek után egy matek, biológia, ének amin persze a tanár szokásához híven alázott meg mindenkit, de ezt csak úgy mellékesen. Majd a fantasztikus ének után, egy infó és egy tesi, ahol a kézilabda csínját sajátíthattuk el. Mondanom sem kell, hogy mennyire élveztem. Nyolcadik órában kezdődött el az irodalom fakultáció. Mivel ezen a fakultáción az egész évfolyam (mármint akik ezt a fakt. vették fel) részt vesz, így sok az olyan arc akikkel még egy szót sem váltottam. Bementem a terembe és ezzel persze minden figyelem rám irányult. Levetettem magam a szokásos padba és elővettem a szokásos felszerelést. Még öt perc volt az óráig így elővettem a telefonomat és megnéztem a menetrendet, hogy pontosan hánykor indul a buszom. Remek kicsengetés után még van 25 percem, hogy elérjem. Gondolkodásomból egy krákogás szakított ki, felnéztem az illetőre és megpillantottam azt a személyt aki reggel felcsapott a kocsival.
- Leülhetek? - kérdezte gúnyos mosollyal.
- Szabad országban élünk, nem? - mosolyogtam kedvesen. De mégis az a távolságtartó mosoly volt.
- Tehát évfolyam társak vagyunk. - jegyezte meg.
- Nagyon úgy látszik. -bólogattam egyetértően. Ezzel ki is merítettük a megbeszélendő dolgok listáját, és tanárnő is megjött az órára. Az óra első felében leírtuk a vázlatot majd az óra további részében unottan hallgattam tanárnő meséjét miszerint milyen fantasztikus az orosz realizmus. Már csak öt perc volt az órából és már mindent csináltam. Tépdeltem a papírt, firkáltam a könyvemet, rugdostam a padot. Azért a nyolcadik óra után már az is megváltás ha egy emberekkel teli buszra ülhetek fel. Mikor megszólalt a csengő eszméletlen gyorsasággal mentem ki a teremből. Mikor ránéztem a telefonra észrevettem, hogy még bőven van időm ezért lassítottam. Mivel a buszmegálló a suli mögötti parkoló mellett volt így hátul mentem ki és észrevettem a nagy tömeget a kosárpályán. Nem érdekelt volna a nagy gyülekezett ha nem veszek észre egy ismerős arcot a tömegben, pontosabban a tömeg közepén. Ez nem más volt mint az öcsém, George. Gyorsan odasiettem, befurakodtam magam a kör közepe felé, ahol már tisztán láttam, hogy mi történik. Peter az egyik tizenkettedikes nagy menő, erősen fogta öcsém ingének gallérját, aminek következtében George megemelkedett. Nem csodálkoztam ezen a jeleneten, mivel mindig is tisztában voltam azzal, hogy George-nak a meglehetősnél nagyobb szája van, szeret vissza szólogatni, és szeret kötekedni, gyakran ő húzta ki a gyufát a felsőbb éveseknél. Persze Peter sem az a türelmes ember. Már-már unottan sóhajtottam fel és léptem be a kör közepére.
- Peter, kérlek engedd el. - sóhajtottam fel ismét, a megszokott napirend miatt. Megszólalásomnak köszönhetően minden szempár rám szegeződött, köztük Peterré és Geogé is.
- Beth, nem hiszem, hogy ez a te dolgod lenne, ismét. - mondta gúnyos mosollyal. Meglepődtem hangnemén, és azon, hogy Beth-nek szólított, mivel még nem nagyon beszélgettünk.
- Á, de még mennyire az én dolgom. Ő az öcsém, én a nővére vagyok. Érted az összefüggést ugye? - kérdeztem.
Mondandóm után letette az öcsémet, aki elégedetten vigyorgott rá. Mint aki most nyerte meg a meccset. Öcsém mellém szökkent és együtt indultunk a buszmegálló felé.
- Tudod, nem mindig leszek ott, hogy kiszabadítsalak. - mondtam neki miközben elővettem a táskámból a fülhallgatómat.
- Egyszer sem kértem, hogy segíts. - válaszolta.
- George, nem gondolod, hogy néha túl nagy szád van? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem. - mondta és levált tőlem és az ellenkező irányba indult el.
Még volt 15 percem a buszig így beszaladtam a szemben lévő kávézóba gyorsan kértem egy Caramellás Latte-t és a kijárat felé indultam. Így is történt, de pont ekkor nyitotta ki valaki az ajtót ami kisebb erővel nekem csapódott. A kávém a kiesett a kezemből, nagy csattanással a földre zuhant és kiömlött, pár csepp persze a nadrágomra is jutott. Meglepetten néztem fel az illetőre aki nem más volt mint az új évfolyamtársam. Úgy látszik ma ő minden problémám okozója. Ő csak a fejét fogva alig láthatóan kuncogott, amíg én meglepetten néztem a pincér felé aki csak intett egyet. Ez olyan ' semmi gond majd én feltakarítom a mocskodat' féle intés. volt.
- Észrevetted, hogy a mai nap folyamán többször is benedvesítettelek? - kérdezte undorítóan kaján vigyorral a száján. Egyszerre lepődtem meg undorító pajzán megjegyzésén, ami egyáltalán nem volt humoros másszor pedig ő most komolyan flörtöl velem?
- Ne haragudj, de mennem kell. - mondtam zavartan és kisiettem a kávézóból.
Mivel hallottam, hogy az ajtó nem záródott be arra következtettem, hogy valaki követte cselekedetemet.
- Várj már! - hallottam a srác hangját - Legalább hadd fizessem ki a kávédat. - mosolygott.
- Nem kell, sietem. Mindjárt jön a buszom. - mondtam unottan és figyeltem ahogy beáll elém a busz.
Hát mit ne mondjak. ennyire még sohasem örültem egy busz érkezésének.

Prológus

Sziasztok! Itt is lenne a prológus, ami eléggé terjedelmesre sikeredett. Remélem tetszeni fog nektek és sokan fogjátok olvasni! :)

Puszi, Fannirr.

Elizabeth Crough, azaz Beth. Apa utálja ha így hívnak, mindig azt mondja, ha azt szerette volna, hogy Beth legyek akkor úgy nevezett volna el, de mivel Elizabeth vagyok ezért ő minden egyes megszólításkor így hív. Apa lelkész, ez már magában érdekes, de mellé még társul anya aki ápolónő a Városi kórházban. Eddigi életem mások segítéséről szólt. Nem is értem miért beszélek múltidőben hisz még mindig itt tartok. Nem mintha bajom lenne vele, csak néha sok. Általában az iskolában tengetem mindennapjaim valamint a Szt. Mark templomban, ahol minden vasárnap és szombaton felolvasok. Aztán a Pricely Színház színpadán ahol nyolcéves balett táncosként foglalok helyet a csoportban. Mármint nem úgy nyolcéves, hogy nyolcéves hanem a nyolcadik éves a csoportban. Szeretek táncolni, de nem a szenvedélyem. Két hónapja töltöttem be a 17-et, és három egész hónapja vagyok tizenegyedikes. Ahhoz képest, hogy a suliban 'Szentfazéknak' hívnak elég sok barátom van, ott van Sarah akire azt mondanám, hogy legjobb barátnő, de feleslegesnek tartom az ilyen kifejezéseket, számomra minden olyan lány akivel barátkozok barátnő. Nem vagyok az a nyers személyiség, de nem szeretem megosztani senkivel a nem létező szerelmi életemet. Sarahval igaz sokat vagyunk együtt, de nem kötődünk egymáshoz olyan szinten, hogy megosszam vele a gondjaimat vagy akármit. Erre való a napló, igaz ő nem tud tanácsokat adni, de nem is várok el senkitől.  Úgymond a mi barátságunk Sarahval, érdekbarátság, van kivel lennünk és kész. Mint már mondtam a nem létező szerelmi életem nem létezik, nem álmodozom az iskola focicsapat kapitányáról Kellen Rose-ról, mert egy alpári bunkó. Úr isten. Ha ezt apa meghallotta volna, valószínű, hogy egy hétig bűnbánó imákat kellett volna hadarnom. Van egy öcsém George, kilencedikes, és ugyanoda jár ahova én. Társadalmilag kirekesztett, nem sokan értik meg. Ő, túl okos és túl elvont, nem mintha én nem lennék elvont és kirekesztett de ő nálam is jobban az.

***

-Beth! Kész a reggeli, mindenki rád vár! - kiáltotta anya a konyhából. Apa valószínű, hogy szem forgatva veszi tudomásul anya megszólítását. Próbálok gyorsabban öltözni de a reggeli kóma miatt nem nagyon megy. Megfésülöm hajam felveszek egy egyszerű kis tunikát hozzá pedig kék csőfarmeremet. Az ablakon kinézve látom, hogy kicsit szemerkél az eső így kezemre húzom a hajgumimat és előkapom az ütött-kopott farmerdzsekimet a szekrényemből. Fanyar mosollyal veszem tudomásul, hogy a hajam saját életet él és, hogy ismét tiszta táskás a szemem alatt. Viszont a szeplőim kezdenek halványodni ami meglehetősen jó.
- Elizabeth, kérlek gyere! - ki más hív engem ebben a házban Elizabeth-nek? Hát apa.
Gyorsan lesiettem a lépcsőn be az étkezőbe ahol már öcsém, George majszolta rántottáját.
- George! Nem megmondtam, hogy ima előtt nincs evés, és még a nővéred sem csatlakozott. - rivallt rá apa, nem az az indulatos fajta ember így inkább hangzott tanácsnak mondata mint parancsnak. 
- Elizabeth csatlakoznál? -nézett rám apa kérdőn, mire leesett, hogy még  mindig az asztal előtt állva bámulom őket.
- Természetesen. válaszoltam és leültem közéjük.
Elmondtuk a reggeli imát majd hozzákezdtünk a reggelihez. Nem voltam éhes így csak turkáltam a tányéromban lévő maszlagban amit anya készített. Őszintén szólva nem a legjobb szakács, de nincs is sok ideje ezt gyakorolni mivel éjjel-nappal a kórházban sürög-forog. Öcsém egész jó szakács így gyakran ő készít ebédet apával, én meg leginkább anyára ütöttem.
Rápillantottam az órámra ami már hét óra harmincnégy percet mutatott. Mivel nincs távol a suli így simán beérek öt perc alatt, de szeretek hamarabb beérni így még válthatok egy-két szót Sarahval. 
- Mennem kell, mert még dolgom van.- mondtam, és felálltam az asztaltól - Sziasztok!
- Beth! Nem is ettél semmit. - mondta anya csüggedten.
- Nem vagyok éhes.- mosolyogtam rá biztatóan. -  De megyek, jössz George? - kérdeztem.
-Nem, még ráérek. - mondta és egy újabb falatott kapott be.
Bólintottam majd felkaptam az esernyőmet és kiléptem a kicsit hűvöskés időbe. Reflexszerűen nyúltam farmerdzsekim gombjaihoz. Lépteimet gyorsabbra vettem mikor észrevettem, hogy az eső jobban kezd el esni és egyre nagyobb tócsák születnek az utakon. Már a suli parkolójában jártam amikor bekanyarodott egy számomra ismeretlen autó, őrült sebességgel. Ezzel az összes útszélen heverő tócsa tartalmát rám fröcskölve. Elszörnyedve konstatáltam a nadrágomat ami csupa víz lett, nem mellesleg vászon csizmám felitta a vizet és még a zoknimon is éreztem a nedvességet. Ez komoly? Már így is elég szörnyen néztem ki, és erre még ez is. 
- Szuper! - sziszegtem fogaim között amikor meghallottam a kocsiajtó csapódását. Kinézetemmel nem törődve vettem az irányt az iskola felé, nem érdekelt, hogy ki volt olyan kedves és udvarias aki miatt úgy nézek ki mint egy ázott kutya, próbáltam lenyugtatni magam, hogy teljesen véletlenszerűen történt az egész. 
- Úgy látszik ez nem a te napod. - hallottam a hát mögül egy dörmögő hangot. Hangjában meghallottam, hogy nevet. Vagy mosolyog. Megálltam és hátrafordultam. A fiú teljesen vidám arccal bámult felém. Jót szórakozott kinézetem. Míg ő makulátlan fekete bőrdzsekit, kék farmert és fehér pólót viselt addig én játszottam a kóbor kutyát akit árvíz támadás ért. Makulátlan külseje mégis egy kis vadabb stílust tükrözött. Úgymond 'A gimi menő csajai döglenek érted.' címért jelöltem volna, valamint ' A nyomik minden este rólad álmodnak.' címért is. Vagyis az a kategória ami számomra nem pont elérhető, és nem is kedvező.
- Valóban? - kérdeztem gúnyos mosollyal, majd esernyőmet összehúzva beléptem a suliba. 
A szekrényemhez sétáltam és elforgattam a lakatot, az kattanva jelzett és kinyitottam az ajtót. Sarah is a szekrényénél volt tőle, egy-két méterre. Mikor kész lettem könyveim átpakolásával Sarahoz siettem aki jót mulatott kinézetemen. 
- Ez, hogy? - kérdezte engem méregetve, nevetve.
- Felcsapott egy kocsi. - mondtam neki egyszerűen és durcásan. 
Sarah ekkor már rég nem figyelt. Legtöbben a bejárati ajtó felé figyeltek ahol két viszonylag hasonló kinézetű fiú lépett be az épületbe, az egyik fiú az volt aki felcsapott, ő idősebbnek tűnt a másik fiúnál. Aki mellesleg semmivel nem volt szimpatikusabb a vízzel felcsapóssal. Mindkét fiú áradt a menőség és a magabiztosság, és ezek mellé még társult az eszméletlen kinézetük. Minden egyes lány akire ránéztem kidülledt szemekkel figyelte őket, ők csak lazán végig vonultak a sulin, a nyáladzó lányokkal nem törődve. 
- Ez komolyan mondom annyira jellemző. - morogtam az orrom alatt, amikor elhaladtak mellettünk. Próbáltam kerülni mindenféle szemkontaktust az előbbiekben találkozott fiúval, de nem ment. Majd a másik fiú is felém fordult, és így már ketten bámultak. 
- Úr isten. Ők minket bámultak. - mondta Sarah döbbenten. 
- Téged. - mondtam higgadtan, mert nem találtam logikát abban, hogy engem nézzenek - Egyébként is mi van akkor? - kérdeztem.
- Na, ne. Na, ne. Nem láttad? Ezek esküszöm félistenek vagy tudom is én. - röhögött "viccén, amit én egyáltalán nem találtam viccesnek.
- Két átlagos tinédzser, valószínű nárcisztikus világképpel. - mosolyogtam.
- Ne tagadd, hogy nem helyesek! - mondta fenyegető hangon. 
- Nem tagadom, mert nincs mit. - válaszoltam - Valamint, nem az én kategóriám. - válaszoltam zavartan.
- Miért ki a te kategóriád? XVI. Bendek pápa? - mondta gúnyosan.
- Igazán humoros vagy. - mondtam neki kis sértettséggel, majd megfordultam, és elindultunk órára, a kémia labor felé.