02.rész- "Bizonyítsd be"

Sziasztok! Köszönöm a 8 feliratkozót és az előző részhez érkezett kommenteket/pipákat. De kaptam egy 'nem tetszik'-et is, aki rányomott nyugodtan írja le, hogy mi nem tetszik, mert tényleg érdekel a kritika! :) Szóval itt az új rész. :)

Puszi, Fannirr

A buszon ülve olyan méreg fortyogott bennem, hogy azt le sem tudnám írni szavakkal. De mivel a balett nem egy indulatos tánc fajta így le kellett nyugtatnom magam. A telefonomon kezdtem el játszani, de ezt is egyhamar meguntam. Majd a következő megállónál felszállt Cameron, az egyik hip-hop táncos, egy épülettel mellettünk van a próbatermük. Fejemet gyorsan kaptam el róla, nehogy észrevegyen, de késő. Mondanom sem kell, hogy hip-hop táncoshoz méltóan viselkedett. Trágár szavakat használ, és már a megjelenéséről is virít, hogy egy faragatlan srác. Lenézi a balettosokat, mert azt hiszi, hogy mi nézzük le őket. Hol ott erről szó nincs, legalábbis az én részemről. Részben kialakult ellene egy kis ellenszenv, de erről csak ő tehet. Ahányszor találkozunk szembesít vele, hogy mennyire szánalmas kis életem van, hogy mennyire elvagyok szeparálva a külvilágtól és, hogy mennyire nem tudom mi az a szórakozás, és ahányszor meglát valami nyálas becenévvel szólít meg. Pfuj. 

- Szia. - mosolygott rám fáradtan. Semmi gúny nem volt a köszönésében, ezen meg is lepődtem. 

- Szia. - intettem majd felé fordultam, ő pedig a mellettem lévő üres helyre nézett.

- Megvolt már a déli ima? - kérdezte gúnyosan, majd leült volna mellém, de még tette előtt leraktam a táskámat oda.

- Foglalt. - mondtam, majd a lehető legcinikusabb mosolyt vettem fel az arcomra.

- Egyből gondoltam. - mondta majd felkapta a táskámat és helyett foglalt, ölében a táskámmal.

- Mondd, nem vagy te egy kicsit pofátlan? - kérdeztem idegesen, miközben a táskámért küzdöttem. Amit ő persze minél távolabb rakott tőlem, ezzel elérte, hogy már a combján támaszkodtam. 

- Nem vagyok pofátlan. - vigyorgott az arcomba. 

- Cameron, kérlek add vissza a táskámat. - mondtam nyugodtan.

- Tudod csodálom benned a türelmességed, a helyedben én már rég felpofoztam volna magam. - mondta mosolyogva és a táskámat az ölembe ejtette.

- Nem vagyok az erőszak híve. -mondtam idegesen, és a táskámban kezdtem el kutakodni.

- Miért is lenne a nagy és Szent Elizabeth Crough az erőszak híve? - röhögött fel gúnyosan, kezdtem egy kicsit kellemetlenül érezni magam a társaságában. Egyrészt mert utálom, ha azzal gúnyolódnak, hogy vallásos vagyok. A másik pedig kezdett idegesíteni, hogy mindegy egyes mondatomból gúnyt űz. Csak nem tetszően megráztam a fejem és befordultam az ablak felé, ezzel a "beszélgetést" lezárva.  

Pár perc múlva meg is érkeztünk a Színház melletti kis buszmegállóba Camron előre ment én pedig hátul szálltam le a buszról. 

Gyorsabbra vettem lépteimet mivel már csak 4 percem volt beérnem, és ez alatt át is kellett öltöznöm. Miss.Marcellai utálja a késést, úgy gondolja, hogy egy hölgy sosem késik sehonnan, mert a fő erénye egy nőknek, hogy a tökéletességre és a kifogástalanságra való törekedés. Pár másodperc múlva már az óriási épület voltam, bementem és egyedül csoszogtam végig a lány öltöző felé ahol megtalálható a szekrényem, nagyon nagyon gyorsan átöltöztem a halvány rózsaszín dresszemet és krémszínű leggingsemet vettem fel, majd felkaptam azt agyontáncolt próbára való balettcipőmet. Hajamat copfba fogtam és gyors léptekben siettem a terem felé. A többiek már ott voltak, de Miss.Marcellai még nem, így kisebb kő esett le a szívemről. Odaléptem Leila-hoz és közösen kezdtünk el nyújtani. Szerencsére a mi csoportunk csak lányoknak van előírva, így egy fiú sem fordulhat meg próbánkon. Kissé kínos lenne előttük próbálni, és nyújtani, már így is feszengve érzem magam néha a többi lány kifejlettsége miatt. A következő pillanatban tanárnők lépett be a terembe, mint mindig pontosan. Kezében egy mappa volt, amiben mindig a kottát tartotta. Átnyújtotta Janette-nek a lányának aki pár évvel lehetett nálam idősebb ő a zongoristánk. Az ő kottájára szoktunk gyakorolni. 

- Jó napot hölgyek! Remélem kellő képen nyújtották ki a mai nap fáradalmait, így már el is kezdhetjük a jövőhét utáni fellépésre való gyakorlást. De először vegyük át újra az alapokat! - mondta és ezzel a mondatával már tudtuk is, hogy mit kell csinálnunk. 

Pár pirouette és plié után elkezdtük az egészet egyben próbálni. Egy kisebb színdarabot fogunk előadni a helyi színházban ahova legtöbben az idősebbek járnak, meg persze a előadásban szereplők rokonai. 

- Egy,két, há.és egy két há, Elizabeth forgás jön! - rivallt rám tanárnő amikor forgás helyett egy jeté-t csináltam. 

Ez után minden simán ment, a másfél órás próba egy kicsit megterhelő volt így lihegve indultam az öltöző felé, ahol átvettem az utcai ruhámat.Így tél fele kezd egy kicsit kezdett sötétedni, így eluralkodott rajtam a sötétség fóbiám. Kikaptam az öltözőszekrényemből egy vastagabb kötött pulcsi(mindig van nálam egy) elindultam a kijárat felé. Lassan megfontolt lépteket tettem a buszmegálló felé. Egyre gyorsabbra vettem lépteimet mivel lépteken hallottam a hátam mögül, egyre gyorsabbakat, nem néztem hátra csak gyorsabban mentem. A buszmegállóhoz értem és kifújtam a levegőt ám ekkor valaki befogta a számat. Eluralkodott rajtam a pánik és eszméletlen módon kezdtem el hadonászni, de mikor meghallottam, hogy a hátam mögött lévő személy kuncogni kezdett abba hagytam a kalimpálást. Kezét levette számról és maga elé fordított. Ki más lett volna ott mint Cameron Crudy. A mókamester.

- Te vadbarom! Hogy lehetsz ilyen szemét? - kiabáltam rá, miközben a mellkasát ütögettem. 

- Jól van, nyugi. - röhögött.

- Nem sok kell hozzá, hogy most elkezdjek sírni a hülye humorod miatt. - mondtam neki már nyugodtan.

- Egy percen belül több trágár szó, mit hozok ki belőled? - vigyorgott rám.

- Kezd elegem lenni abból, hogy folytonos hobbiddá vállt a csesztetésem. 

- De élvezed. - mosolygott rám, és leült a padra.

- Nem, kifejezetten irritál amit csinálsz. - mondtam..

- Nem mered bevallani magadnak, hogy élvezed. Gyáva vagy. - vigyorgott rám majd az arcomhoz nyúlt.

- Nem vagyok gyáva. - mondtam és kezét ellöktem az arcomtól. 

- De gyáva vagy. - röhögött, majd derekamnál fogva maga elé húzott. 

- Nem vagyok az. Engedj el. - próbáltam letuszkolni a kezét a derekamaról. 

- Bizonyítsd be. - mondta és felállt velem szemben. 

- Nem kell neked semmit bebizonyítanom. - mondtam zavartan. 

- Biztos? - kérdezte majd egyre közelebb hajolt hozzám, olyan közel, hogy szinte már összeért a szánk, de  szám előtt megállt, ahogy a buszmegálló előtt is a busz. Elvette kezét a derekamról és távolodott, majd vigyorogva a busz felé vette az irányt. 

Ez több volt, mint furcsa.